Nem keveset adnék, ha képes lennék néha más fejével gondolkozni. Illetve néha; akár csak pár percre is, csak úgy más agyával létezni. O.k., hogy jó esetben nyilván a piros az mindenkinek piros, de hogy mégis mit gondol róla, az szerintem függ az egész addigi életétől. Mindezek fényében én már azt is kész csodának tartom, hogy ha két ember egyetért valamiben.
Az emberek többsége nagy eséllyel az élete során ugyanarra a problémára, közel ugyanúgy reagál. Ha valaki már arra rájön, hogy az a dolog a fodrásznál és a boltban ugyanaz volt, mint ami miatt a szervízben felkapta a vizet, már egy lépéssel közelebb került a megoldáshoz. Aztán ha még arra is rájön, hogy ha megváltoztatja a reakcióját, akkor a probléma a továbbiakban eltűnik, egy feladatot máris kihúzhat a listáról. Persze ez a lista speciálisan személyreszabott és igen hosszú. Úgy vélem, hogy ezen problémák és az arra adott reakciók összesége adja és alakítja egy ember személyiségét. Engem baromira izgat, hogy egy más személyiséggel vajon milyen lehet pirosat nézni? Bár igyekszem tanulni a problémákból és időről-időre módosítani az azokra adott reakcióimat, a személyiségem mégis; igy közel a negyvenhez, már nem nagyon változik.
Nagyon ritkán azonban vannak pillanatok; talán évente 2x, amikor úgy tűnik, hogy - most nem a saját fejemben vagyok. Olyankor úgy látok, mintha az elmúlt negyven évben tök más fodrászatba jártam volna. És más volt a bolt is és a szervíz is, és én is és talán pont ezért vagy azért van, mert a teljesen más kérdéseimre teljesen más válaszokat kaptam. Bár látom a tükörben magam, de ez egy máshogy én vagyok. Olyankor három másodpercre a piros valahogy egész máshogy piros. Sőt már inkább zöld és a harmadik másodperc felénél még az is bevillan, hogy ez fű: egy zöld réten állok. És ez nem piros. De az utolsó másodperc is gyorsan letelik, és a következő pillanatban már újra a saját fejemben vagyok. Újra piros és én épp fogat mosok.
Nehéz ezt leírni, és érthetően talán nem is lehet. Talán Márai, az Egy polgár vallomásaiban írt valami hasonlót szerintem: Reggel hét óra lehetett; már zuhogott a nap, csönd vett körül a düledező keleti fogadó udvarán, olyan csönd, amilyet nem hallottam soha azelött; a megsemmisülés csöndje, az a hirtelen, oktalan boldogságérzet, mintha egyszerre megértetted volna, mit tervez veled vagy ellened az élet...- a pillanatot látod, ami az élet, két megsemmisülés között. Persze tudom, hogy Márai máskor és tök más boltba járt, és kölönben is hogy jövök én ahhoz - de nekem mégis gyanús, hogy Sanyi néha pont olyan hülyeséget kérdezett, mint én.
Utolsó kommentek